Tegnap Stahl könyveket keresgéltem a Teszveszen, és ott láttam meg először, hogy létezik ilyen is. Miután kutakodtam egy picit a neten ez ügyben, láttam ám, hogy jócskán le vagyok maradva, mert már elég sok blogger véleményezte a magazint.
Áginál olvastam egy csomó hozzászólást, és néhányon elgondolkodtam egy kicsit. Ma nem is bírtam elmenni az újságos előtt csak úúúúgy, vagyis meg kellett vennem...
Még nem volt időm teljesen végigolvasni, de azt látom, hogy ez egy könnyű, nyári magazin, tele színes képekkel, sok guszta recepttel, és mindenféle női dolgokkal. Jó egy ilyen újságot megvenni egy hosszú utazáshoz, vagy egy üresen maradt estén a kellemes pihengetéshez.
Amint lapozgatom az újságot, minduntalan azok a hozzászólások jutnak eszembe, amiket olvastam a bloggereknél. Nem értem, hogy miért nem lehet elfogadni úgy valamit, ahogy van? Miért kell folyton folyvást kekeckedni, és kritizálni (most nem az építő jellegű kritikákra gondolok)?
Valakinek nem tetszettek a fotók például, de szerintem szépek. Én nem látom sápadtnak őket, az én szememnek ezek a fotók éppen olyan színesek, mint a valóságban. Láttam egyszer egy dokumentumfilmet egy ételfotóssal. Hááát, nagyon elképedtem, amikor elmesélte, hogy milyen trükköket vet be annak érdekében, hogy az ételek színesebbek, élénkebbek legyenek a fotókon, merthogy a fotózás nem mindig adja vissza az ételek valódi színvilágát.
Megmondom őszintén, hogy én nem vagyok jó fotós, de szeretek elcsípni egy-egy hangulatot, vagy egy röpke pillanatot, és nincsen jó gépem sem, de mégis! Így szeretem a saját fotóimat, ahogy vannak: bénán, homályosan, sápadtan - mert az enyémek:)
Ráadásul sokszor nem is lenne időm egy jó kép elkészítéséhez, mert nálunk ahogy elkészül a kaja, már a siserehad el is lepi. Így fordulhat elő, hogy a legtöbb képemen ott van egy-egy kis kéz is, ahogy már nyúl a tányér felé:)
Persze imádom nézegetni a profik szépséges fotóit is, de azok élményt tudnak csak nyújtani nekem, emlékeket ébreszteni viszont nem.
A másik állandó kritika, amivel Stahl Juditot folyamatosan illetik, hogy másokat koppint. Miért nem lehet már túllépni ezen a témán? Ezt sem értem. Akkor én is koppintok mindenkit, akitől ellesem a fortélyokat, eltanulom a recepteket? A divattervezőt, akinek a stílusa megihlet egy új ruha varrására? Egy lakberendezőt, akinek a munkája úgy megtetszik, hogy abban a stílusban rendezem be a házamat? A költőt, akitől a kedvenc soraimat idézem?
Van egy ember, aki kitalált valamit, ami új. Ez nem bűn, mindnyájan ezt próbáljuk tenni. Az, hogy ő hasonlít valakire, vagy valakinek a stílusára, az nem meglepő, hiszen ez egy teljesen új és friss irányzat a konyhaművészet világában, amit egyre többen követnek (mint pl. a Paprika Tv-ben is szoktam látni fiatal főzőcskézőket, akik tökre hasonlítanak Stahl Judit stílusára). Egy háziasszonyban szerintem sokkal jobban megmaradnak azok a receptek, amiket érdekesen mutatnak be, mint azok, amiket monoton hangon felolvasnak, és a fehér sapkás kardot nyelt szakács futószalagszerűen lefőzi azt. (Bár az tény, hogy ők meg zöldségvagdosásban a nyerők , mert hát azt aztán tudnak, mint a güzü ! )
A harmadik, amin kiakadok: "fúúúj, lenyalta az ujját, belelóg a ruhája az ételbe, szanaszét dobál főzés közben mindent - ez csak megjátszott dolog lehet". Háát, ki kell ábrándítanom a folyton mosogató és rendrakó embereket, hogy ez nem így van! Én is úgy főzök, hogy az kész káosz mások számára, de én pontosan tudom, hogy mit miért és hova teszek. Én is nyalakodok főzés közben, sőt! Még a nyers tésztát is elcsipegetem!
Ja, és sokszor a főzés végére úgy nézek ki, mint egy kismalac:) Na, és? A főzés örömét nem hagyom elveszni azzal, hogy mindig arra kelljen gondolnom, hogy most hogy látnak mások engem? Amíg főzök, élvezem a főzést, és amikor elkészülök a művel, jöhet a takarítás.
Sajnálom, tudom, hogy nem így van megírva a Nagykönyvben, de én így szeretem!
Szóval, nekem bejön Stahl Judit is, a stílusa is, és a Stahl magazin is!
